Az aktív rehabilitációról

2020.05.21

 Az aktív rehabilitáció lényege, hogy egy most kialakult, vagy már régebb óta meglévő patológiás elváltozás kezelése során a páciens által végzett aktív gyakorlatok képezik a rehabilitáció alapját, figyelembe véve a sérült szövetek fiziológiáját, a sebgyógyulás fázisait. Bizonyos esetekben természetesen nem kerülhetjük el a rögzítést, vagy az operációt. A cél, hogy aktív gyakorlatokkal megteremtsük a funkcionális adaptációhoz leginkább megfelelő környezetet, és a későbbiekben minimalizáljuk a hasonló panaszok kialakulásának esélyét. Néhány esetben elfogadott bizonyos mobilizációs, manuális technikák alkalmazása (mint különböző manuálterápiás eljárások, fascia kezelések), de a rehabilitáció sikeressége a páciens felelősségteljes hozzáállásán, nem pedig az alkalmazott passzív technikákon kell, hogy alapuljon. Roppant fontos, hogy a páciens ezzel tisztában legyen! A tüneti terápia aligha nyújt megoldást a kialakult problémára. Ha a fájdalom megszüntetését célzó manuális, vagy eszközös kezelés sikerrel jár, és a páciens ezen a ponton megelégszik, az ismételt sérülés kialakulásának veszélye nagy, hiszen a kötőszövet terhelhetősége érdemben nem változott. Krónikus mozgásszervi probléma? Lumboischialgia? Sokaknak ismerős lehet. Mind a tüneti kezelések eredményei. Szemléletes példák erre azok, akik évek óta derékproblémákkal küzdenek. Ha megkérdezzük őket, az évek óta fennálló panaszokat hogyan próbálták szüntetni, illetve kordában tartani, legtöbbször a következő válaszokat kapjuk: pihentetés, gyógyszer, szteroid injekció, masszázs, reggeli átmozgató-nyújtó gyakorlatok, csontkovács, denevérpad, internetről letöltött gerinctorna. Ha érdeklődünk, milyen mozgásformát gyakorolnak a jobb időszakokban, ezek a favoritok: semmi, jóga, úszás, esti kutyasétáltatás, biciklizgetés, tornázgatás, illetve "eleget mozgok napközben". Az imént felsorolt eljárások közül melyek azok, melyek a sérült szövet regenerációját valóban elősegítik, és a terhelhetőségén javítanak? Az évek óta alkalmazott "terápiás eljárásokhoz" tökéletesen adaptálódott a legtöbbjük kötőszövete, ennek köszönhetően a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységek szinte kivitelezhetetlenek számukra egy idő után: hosszabb séta a családdal, bevásárlószatyor cipelése, nehezebb tárgyak felemelése a földről, bepakolni a csomagtartóba, egyszerű kerti munkák, játék a gyerekekkel, egy helyben állás, ülés, zsebkendő felvétele a földről, cipő bekötése. Valóban erre van szükségünk?
Minden szövethez tartozik egy inger, melynek hatására anyagcseréje fokozódik, erősödik, ellenállóbbá válik. Aktív rehabilitáció során ezeket az ingereket használjuk fel a minél pontosabb szöveti regeneráció érdekében. Egy sérülést követően az optimális keringés a legfontosabb tényező, ezt elfogadva ezen ingerek használata nem lehet kérdés. Az izomszövetnél ez az inger az ismételt kontrakció/relaxáció, csontszövetnél a húzó-, csavaró-, nyíróerő, porcszövetnél a kompresszió/trakció váltakozása, szalagoknál a nyúlás/lazulás stb... Ha elfogadjuk, hogy ezen szövetek ellenálló képességének alapjai az ellenállással végzett gyakorlatok, mi más lenne erre tökéletesebb megoldás, mint a saját testsúllyal, vagy szabad súllyal végzett mozgásprogram, melyeknél mindez maradéktalanul kivitelezhető?! Egy szöveti patológia bizonyos funkciók károsodásához vezet, mely funkciókat a szabad súlyos gyakorlatok maximálisan lefednek. A patológia kialakulásának pillanatától a terhelés mértékét szervezetünk tökéletesen megszabja (fájdalomhatár). Az aktív rehabilitáció korai szakaszában a gyakorlatokat fájdalomhatárig végezzük ("A-delta" fájdalom, elősegítendő a funkcionális regenerációt a sérült területen). Az adott terhelés, funkcionális gyakorlat megfelelően alkalmazva elősegíti a sebgyógyulási folyamatokat, tökéletes környezetet biztosítva a funkcionális adaptáció számára. Ehhez szükséges a páciens szemléletváltása, maximális együttműködése.