A kötőszövet funkcionális rehabilitációja

2020.05.13

Az alábbi nem hivatalos fordítás, részlet Prof. B.A.M. van Wingerden 1998-ban kiadott Bindegewebe in der Rehabilitation című könyvéből.


Általánosan a kötőszövetről és a funkcionális rehabilitációról

A kötőszövet az emberi testben mindenhol megtalálható. Ez egy általános fogalom, melybe beletartozik a szervezetünket felépítő minden egyes szövettípus (csont, izom, fascia, szalagok, inak stb.). Egyik legfontosabb képessége, hogy az állandóan változó körülményekhez alkalmazkodik. Ez a funkcionális adaptáció. A kötőszövet regenerációjakor szem előtt kell tartanunk az adott szövet adaptációs képességét. Ezek sejtek által irányított, veleszületett testi mechanizmusok, melyeket tiszteletben kell tartanunk. Az aktív rehabilitációt ez határozza meg.

Az állatvilág sérülést követően a tüneteket, az arra adott reakciókat figyelembe véve maximálisan kihasználja ezt a funkcionális adaptációt, anélkül, hogy orvosi segítséget igénybe venne. A fájdalom és a mozgásbeszűkülés a két fő tünet. Egy adott sérülés után, a lehetőségekhez mérten azonnal elkezdik a saját mobilizációjukat, hogy a regenerációjuk a lehető leghamarabb és a legmegfelelőbben végbemenjen. Ezt az adaptációt nevezzük funkcionálisnak, mert a kötőszövet terhelhetőségének határát mindig az adott patológia határozza meg.

Az ember legtöbbször pont ennek az ellenkezőjét teszi. Próbál megszabadulni a fontos tünetektől és jelzésektől. Ahelyett, hogy ezeket inkább az aktív rehabilitáció során felhasználná, aláveti magát egy sor passzív kezelésnek. Ezek az "úgynevezett" kezelések csupán néhány tünetet rejtenek el, melyek közül a fájdalomcsillapítás áll legtöbbször az élen. Ha a terapeutának sikerül ezeket a felesleges tüneteket elmulasztania, a páciens máris egészségesnek érzi magát. Azonban a legtöbb lágyrész eredetű sérülésnél a funkcionális adaptáció (mely a rehabilitáció fő célja) még csak akkor kezdődik, miután a tünetek csillapodtak. Rengeteg passzív terápiát csak azért használnak, mert a páciensek nem állnak készen arra, hogy a saját egészségükért felelősséget vállaljanak. Ezt inkább másra bízzák. Ez a tendencia több terápia során megfigyelhető: manuálterápia, csontkovácsolás, kiropraktika, masszázs, kineziológiai tapaszok stb. Mind olyan technikák, melyek során passzív kezelések zajlanak annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljunk a tünetektől. Ezek a kezelések a rehabilitáció bizonyos szakaszában hasznosak lehetnek, de maga a rehabilitáció a páciens hozzáállásán, és nem a terapeuta kezelési stratégiájáén kell, hogy alapuljon. A legtöbb passzív terápia hosszú távú hatása nagyon behatárolt, mert a sérülést kiváltó elsődleges okra, és a terhelhetőségre sincsenek hatással. Az edzés és az adekvát mozgás az egyetlen lehetőség, hogy a kötőszöveti struktúrák terhelhetőségét növeljük és funkciójukat javítsuk.

Feltűnő, hogy a legtöbb kórképre minden irányvonalnak megvan a maga magyarázata és megoldása. Például a patello-femoralis szindróma, mely terheléskor, és csak bizonyos mozgástartományban kialakuló fájdalom a térdkalács területén. A különböző leírások, és a lehetséges mechanizmusok száma, melyek e patológia mögött állhatnak, hihetetlen mértékű. A manuálterapeuták különböző, tudományosan nem igazolt reflexmechanizmusokkal és ágyéki gerincproblémákkal érvelnek, hogy igazolják elképzeléseiket a problémával kapcsolatban. Az ortopéd sebészek azt mondják, az ok a csípő Q-szögének nem megfelelő mértéke, vagy a patella rossz helyzete, ezért gyorsan előkészülnek egy operációra. Az ortopéd szakorvosok a láb eltéréseit okolják, így felírhatnak különböző brace-eket, a taping specialisták megpróbálnak a patella csúszásán segíteni, így javítva a mobilitáson, a természetgyógyászok pedig a nem megfelelően összeállított étrendet említik, majd felírják a készítményeiket. Ezek alapján még egy sor eshetőséget felsorolhatnánk. Mindegyik szaknak megvan a maga diagnózisa, hogy a mindenkori kezelésre magyarázattal szolgáljon.
Talán érdemes lenne inkább a saját szervezetünkre hallgatni, hiszen ez a hihetetlen bonyolult rendszer tökéletesen alkalmas arra, hogy a sérüléseket elemezze, és visszaállítsa a funkciót. Az evolúció során ez már számtalanszor beigazolódott. Az állatvilág a legjobb példa.

Persze világos, hogy a mai emberiségnek az állatokkal szemben lehetősége van arra, hogy bizonyos szituációkban, melyeket egy állat nem élne túl, életeket mentsen, és betegségeket gyógyítson. De fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy valóban fontos-e, hogy különböző passzív technikákhoz nyúljunk izomsérüléseknél, inverziós traumáknál, egyszerű lágyrész eredetű sérüléseknél, csak azért, mert fáj? Az effajta sérülések maguktól is gyógyulnak, és ésszerűbb lenne a szervezet jelzéseire figyelni és vállalni a felelősséget a saját egészségünk érdekében, így megteremtve egy aktív rehabilitáció lehetőségét.
Mivel az emberi test legtöbb reakcióját és funkcióját nem értjük, egyszerűen tisztelnünk kell ezeket. Terapeutaként egyetlen és legfontosabb feladatunk, hogy egy sérülés után megteremtsük a regenerációhoz szükséges legoptimálisabb feltételeket. Szinte minden szituációban elérhetjük a kívánt funkciót aktív gyakorlatok segítségével. Ezt nevezzük funkcionális rehabilitációnak. 


https://www.fobimed.de/aktuelles/news/index.html